Nelli hangjától harsogott a környék. Míg ő óbégatott, én azzal töltöttem az időt, hogy az ujjaimról módszeresen pöckölgettem le a havas sarat, aztán amikor már nem bírtam tovább az ingyencirkuszt, megpróbáltam higgadtan válaszolni a feltett kérdésekre.
-- Először is ne pohárban számold, hanem üvegben. Másodszor pedig, ne a szád járjon te prímabalerina, hanem gyere és segíts!
A világ végén jártunk, egy mellékút sáros bekötőútján, a januári napsütésben. Én bőrdzsekiben, és lapos talpú bakancsban, valahogy sejtettem, hogy a kisestélyim nem igazán lesz alkalmas arra ami ránk vár, míg Nelli, aki egy betegesen vékony, szőke nő, mogyoróbarna bundában, és magas sarkú csizmában parádézott mellettem. Az autóm, ami alapból egy rozsdaboglya, kész csoda hogy elhozott idáig, féktárcsáig állt a sárban, és alig volt rá esély, hogy ki tudjuk ásni az alánk került mocsárból.
A csomagtartóhoz léptem, kivettem belőle egy kockás plédet. A kocsi elejéhez sétáltam, és megpróbáltam betömködni az első kerék alá. A kezem egyre inkább kezdett hajazni egy ürgevájó kutya lábához. Fél szememet Nellin tatottam, aki ahelyett, hogy nekem jött volna segíteni, nagy cuppogás közepette próbálta kirángatni a magassarkú csizmájának bal felét a sárból. Közben persze megállás nélkül mondta a magáét.
-- Azt tudod, hogy az én csizmámnak annyi, ugye? A főtervezőisten, maga Gucci verné el a seggem, ha meglátná, hogy egy általa tervezett lábbelivel járok-kelek a radai rosseb tudja hogy hol? Hogy a francban vagyunk egyáltalán?
A takarót sikerült a kerék alá nyomkodnom. Éreztem, hogy mind a tíz körmömet sár feszíti, falusi inkvizíció rulez! de nem szólok vissza Nellinek, mert a helyzettől a cipőm nekem se csak sárral volt tele.
Barátnőm az autóhoz sasszézott retkes lábbal, és erre a retkes lábra rángatta a csupa szenny lábbelit. A látványa több volt, mint élvezetes.
-- Nem válaszolsz? -- rebegtette a méteres szempilláit rám -- jól van Dina. Elhoztál engem a világ végére, és még neked áll feljebb! Azt se tudom merre vagyok tűsarkúval basszus! Mondd, hogy mit csináljak, mert nem akarok itt éjszakázni! Tudod mire vágyom most? Ne nézz így, akkor is elmondom, egy pohár italra, halk zenére, meleg tűzzel teli kandallóra..
Felálltam az autó kereke mellől.
-- Kandalló... az... -- morogva összedörzsöltem a jeges sártól vörösre fagyott kezemet -- állj az autó mögé, én beülök, te megtolod hátulról, mondom a hátuljához, ne az elejéhez állj te szegény! Na végre... tehát ha szólok, megtolod, így talán rákap a kerék a pokrócra, és tovább tudunk menni.
A helyzet magaslatára helyeztem magam, ám Nelli tovább rebegtette a pilláit, közben tojógalambként topogott, és cuppogtatta a sarat.
-- Dinuska, ne kiabálj velem kérlek. Én még sosem toltam autót, hát honnan tudjam én, hogy melyik felén kell nekilátni? Én eddig csak ültem benne... -- a szája legörbült, és hüppögve sírni kezdett -- az a mocskos disznó, az! Az tehet róla, hogy most itt baszom a rezet veled egy hülye sáros úton! Elvette tőlem a coupé-t is! Soha többé nem ülhetek az én imádott kis autóm bőrülésére!
Elnéztem a távolba, és igyekeztem emelkedő vérnyomásom a normális szinten maradásra bírni. Ez a nő engem megőrjít, vajon én mennyit ihattam azon az éjszakán, mikor rábólintottam arra, hogy kezdjünk közös életet? A néhány tizedmásodpercnyi zen meditációmból visszazökkentett a hangja.
-- Egyébként is, tegnap voltam körmösnél -- cuppogott közelebb, és az orromtól néhány centire meglengette hegyes körmű ujjait -- nézd, milyen szép!
Még zsebkendővel is integettem elszálló nyugalmamnak.
-- Ide hallgass te Honty Hanna -- válaszul meglengettem előtte a sárga földtől retkes ujjaimat -- ha most nem kapod össze magad, Guccistól, körmöstől, és nem segítesz, akkor billeghetsz a tanyáig gyalogosan! Mert itt hagylak!
Az egy másodperc alatt belélegzett levegő mennyiségével, amit Nelli beszívott a száján, néhány lufit simán felfújhattunk volna, de az arcomat látva, a mondandóját megtartotta magának. Odabalettozott az autó mögé.
Beültem a volánhoz, és beindítottam a kocsit. A motor felbőgött, az első kerekek rágurulta a takaróra. A bősz gázadásnak köszönhetően a megkapaszkodott gumik kilőtték a járgányomat az útra. A visszapillantó tükörbe néztem míg kiugrottam a mocsadékból, de a látványtól ijedtemben leugrottam a pedálról. Ahogy a kocsi elrugaszkodott Nelli keze alól, barátnőm észveszejtő karkörzésbe kezdett, a retikülje a karján nem különben, mint a szélmalom lapátja, majd cekkerestől, bundástól eltűnt a látómezőmből.
A féket megtalálta a lábam. Hátrahőköltem az ülésben, mint a gyorsulási versenyen a pilóták, majd feltéptem az ajtót, és a kocsi mögé rohantam.
A látvány, ami fogadott, erősen röhögésre ingerelt.
Nelli az útszéli pocsolyában üldögélt, igen ziláltan, és a táskáját, azt a kurva retikült egy pillanatra sem eleresztve próbált kikecmeregni a dagonyából. Mondanom se kell, hogy a szája megállás nélkül járt.
-- Na anyám, a bundám készen van, mint a mateklecke! Fogadjunk, hogy ezen a déli sarkon nincs patyolat! Egy nercet nem lehet begyűrni a mosógépbe! És a csizmám... nézd meg a csizmámat! Nézd!
Bizonytalan mozdulatokkal prezentálta az imént emlegetett márkás darabot.
-- Hogy a büdös franc vigye a csotrogányodat Dina! Van neked egyáltalán téli gumid?
Megkönnyebbülve láttam, hogy semmi baja, nem ütöttem el, nem tűnt el valami bugyogó sárral teli kráterben, így hát odaugrottam hozzá, és felsegítettem. Nem túlzottan finomkodva nekiláttam, hogy leveregessem a sarat a kabátjáról, de hamar beláttam, hogy teljesen felesleges.
-- Ez a kocsi elhozott idáig, és tovább is visz minket. Ez nem város Nelli, ez vidék, itt sár ban, meg latyak. Jobb, ha hozzászoksz. Fogsz te itt még lószarban is taposni. Megesik, hogy sáros lesz az ember, de hogy ilyen mértékben... -- a mondandóm végét képtelen voltam befejezni, mert körbeért a vigyor a fejemen,
-- Úgy. Szóval kinevetsz! Szép! -- reklamálta meg barátnőm a reakciómat, de hiába, mert a látvány parádés volt, én pedig tovább vigyorogtam. A sár a háta közepétől csurgott a bokája irányába, fejemben párhuzam képződött közte, és szörnyella de frász között.
Nelli feldugta az orrát, és elindult az autó felé. Úgy lépkedett, mint aki méteres hóban jár, a push-up melltartóját verte a térde.
Feltépte az ajtót, elhúztam a szám.
-- Gucci mi? Meg nercbunda! És a kocsim üléshuzata?
Gátlástalanul behelyezte sáros testét az autóba, és duzzogva nézett előre. Belekotor a táskájába, előkapja a strasszokkal teleszórt telefonját, és a fülhallgatóját, összeilleszti őket, majd tüntetőleg egy időre kizár az életéből.
Megvonom a vállam, még néhány pillanatig elmélázom sárcseppes fülkagylóján, de nem szólok, mert a méltóságán ez már igazán nem javítana.
Beindítom az autót.
Lassú tempóban haladunk, csendben ülünk egymás mellett. Én az útra igyekszem figyelni, mert gps híján, csak az ösztöneimre hagyatkozhatok, meg egy szétázott térképre. Az idő enyhe, a nap hétágra süt, a táj kopár. A főút mellett, mint a görcsös kezek, úgy merednek magasba a fák. A rajtuk csüngő jégcsapok olvadásnak indulnak, felengedtek a befagyott tócsák is, felszívja őket a melegedő talaj, és az út szélén hagyott kockás pléd is.
*
Míg a nagyvárosban éltem, újságíróként dolgoztam egy kisebb gazdasági lapnál, ami aztán a gazdasági válságnak köszönhetően megszűnt. Újságokból egyre kevesebb lett, ám újságírókkal Dunát lehetne rekeszteni, az egyetemek ontják magukból a végzett firkászokat, így hát több hetes próbálkozásom hiábavaló volt, nem találtam munkát.
Megkeresett egy cég, hogy írnék-e az általuk forgalmazott termékekhez használati utasítást, és termékajánlót. Kenyérpirítóhoz, kenyérsütő géphez, űrtechnikával készült fazekakhoz. Jobb híján elvállaltam a munkát, de ezzel olyan keveset kerestem, hogy csak nagy kínnal-keservvel tudtam kifizetni a lakbért a külvárosi lakásomért.
Aztán, tavaly télen elhalálozott Edna néni. Nagylelkű oldalági felmenőm, rám hagyta a bankbetétjét, ám meghagyta a végrendeletében, hogy csak és kizárólag ingatlanba fektethetem a kapott összeget. A megboldogult nagynéni, régóta Alzheimer-kórban szenvedett, és ezen oknál fogva, nem igazán volt tisztában az ingatlanárakkal, és úgy képzelte, hogy majd egy szép budai kislakás tulajdonosa leszek, az ő halála után.
Ám az örökölt összeg, nem hogy egy kis lakásra nem volt elég, de még egy szobát se tudtam belőle venni a fővárosban. Így hát a pénz továbbra is a bankban maradt, és esélyem se volt saját ingatlanra.
A magánéletem pedig... hát az sem volt valami fényes...
